Elvittem a Hondát 120 ezres szervizre, nem mai darab, ott volt Austerlitznél és Borogyinónál, valami ideggyenge  dzsidás benne felejtett egy acélhegyet, amúgy köszöni jól van. Oké, nem kellett volna márkakereskedésbe hurcolni, minden meglett volna feléből-harmadából, de egyszer élünk, utána meg úgysem alapon legalább a kocsi legyen rendben, és ha el kell adni, akkor lehessen arra hivatkozni, hogy papíron mindenből a legjobbat rakták bele.

Nehogy megkérdezze valaki, hogy miért, de megnéztem: fogjuk a tévére, a hatósági nagyasszony majd jól betiltja, elvégre húsvét alkalmával nem mészárolunk gépágyúval bedrogozott kormánykatonákat, vagy ha igen, hogy akkor feliratozzuk: lám, ez a hanyatló, erkölcsi válságban fetrengő nyugati világ terméke, ennyit tudnak.

Azt nehezen fejtettem meg, hogy mi készteti a népesség bizonyos halmazát arra, hogy a közelgő ünnepre való tekintettel józan eszét és fejét veszítse, megturbózott motoregérré atomvérnyúllá változva nyilvános ámokot fusson a városban, nem elszigetelten, hanem általánosan és mindenütt.

Ezen tevékenysége közben boltot foszt üressé, megvásárol mindent, ami ehető és ehetetlen, polietilén kolbászt, bíbortetűből forralt joghurtot, német élelmiszer-hulladékot, bevásárló kocsit Kampfpanzerwagen V-nek nézi és tank- illetőleg embertársait halomra gázolja.


Eddig rendben is volna, hiszen ünnep nagyjából egyenlő a háborúval, arra készülni kell mentálisan, logisztikailag, hónapokra való készleteket felhalmozva két boltmentes napra, ezt már megszoktuk, ez maradt abból a korszakból, amikor gyorsan és sokat kellett venni abból, ami éppen volt, mert a karajt meg a banánt közösen vittél el általában a hiánygazdaság meg a haverok.


Most egy pöttyet más a helyzet, de a reflex maradt, hozzá az ideg- és elmebaj, vértolulás, hipertónia, verőerek dagadása, Al-Kaidának tökéletes casting lenne, de szegény hülyék inkább neten keresnek, pedig itt full a kínálat.


A problémát tetézi, hogy a boltban felgyülemlett feszültséget aztán viszik a nyájas vásárlók az utcára, autóba, az volt kemény, amikor anya akkor ganggal indult a mélygarázsban, hogy simán nyolc autót tolt volna vadliba alakzatba, ha nincsen oszlop közben. Persze ugrott páros lábbal fékbe, mögött másik két Fittipaldi majdnem egymásba tekerte a kormányt, az egész halmaz pedig gombolyag formájában centik híján beleállt az úton parkoló jóemberbe, aki úgy vélte, hogy a fejjel lefelé fordított háromszög azt jelzi, hogy ide kell parkolnod, vazze, ez a te helyed.


Hogy odafönn az utcán mi volt, azt hagyjuk is, egyszerre próbált közlekedni, aki húsvétra meg karácsonyra olvasztja ki a lezsírozott autót, mögöttük topognak a menőkirálycsávók, a kormányra mélypánikban rágörcsölt mamák, továbbá a közveszélyes kalapos faterok, akiket két dolog hagy maximálisan hidegen: a külvilág, meg a többi autós.


Ja, ha ez az ünnep eleje, akkor milyen lesz a többi, inkább hagyjatok, adjatok egy dél-tengeri szigetet, ahol maximum a tenger van mozgásban, meg egy kellően kondicionált barista bunny, aki 45 percenként rum alapú koktélt illetve minden harmadik órában citromos limonádét szervíroz, és ez a kombó, így együtt komoly lelki elmélyülést és újjászületést eredményez.
 

Oké, hogy ott könnyű lenne, de itt azért mindez extrán nehezített, ezért még kibontottam a csekkeket, hogy átengedjem magamon a full magyar suttyóságot, nem kellett csalódni. Nyájas szolgáltató, amelyik ötven százalékkal drágábban nyomja, mint Bécsben, mert itt vagy gazdagabbak, vagy hülyébbek laknak, hat forint késedelmi kamatot felszámolt négy nap késésért, mivel annyi esze van, hogy szigorúan fizetés előtti napra teszi a határidőt és leszarja, hogy 17 ezer mellett kreténül mutat a 6. Na, akkor kezdtem gondolkodni, hogy valakik nagyon sajátosan értelmezték a megváltós sztorit, nagyjából úgy, hogy onnét kezdve szabad a pálya, határ a csillagos ég, mindent lehet, legyen szó önzésről, intézményes parasztságról, széthizlalt egóról, egymás letaposásáról és elvárt átveréséről, állami lehúzásról, és minden másról, mert simán belefér abba a korlátlan keretbe, amit kétezeriksz éve nyitott valaki.
 

Szerintem annyira nem, de ez van, hazai pálya, tengerről és máshogyanról álmodunk, azért azt hiszem, lényeg, hogy belül mi van, nyújtózó rezgés, mosoly, K-Pax, és különben is, nyílni készül az orgona, a fehérbe robbant cseresznyefa előtt.

Általában jó filmet sejtet, ha George Clooney egy gyönyörű nőt simogat a svéd télben: meleg kunyhó, egy kis sejtelmes hollywoodi szex (nem mutatunk semmit, tessék elképzelni a diszkrét kufircot), líra, harmónia és hasonlók.

Aztán kimennek a hóra, bele az északi havas pusztaságba, ahol egy lábnyomból George rájön, hogy gáz van, még hozzá jókora, mivel egy galád alak puskával puffogtatni kezd rájuk. Illetve inkább csak a kávés-martinis macsóra pályázik, ám olyannyira kretén, hogy nem tudja kiduplázni a főszereplőt, aki aztán kézifegyverével, jó cowboyhoz hasonlóan úgy ledurrantja, hogy John Wayne is megemeli a kalapját.

Aztán egy váratlan fordulattal George, aki meglehetősen depresszív formáját hozza, a korábban úri módon kezelt menyecskét is tarkón lövi – itt komolyan aggódni kezdtünk mentális egészsége miatt. De volt még egy harmadik, feltűnően ideges ember is az Ikea-fenyők árnyékában, egy Volvo körül sertepertélt szintén revolverrel, nos, Clooney, akiről mindössze annyi derült ki, hogy kiváló nyomolvasó és a béna szexért golyóval fizet, ezt az embert is elteszi láb alól.  Ezt még vágtuk, hogy kellett a kocsi, elvégre taktikai szempontból nem túl jó egy kettős-hármas gyilkosság színhelyén tartózkodni, ha rajtunk kívül a potenciális elkövető mindössze néhány vérgőzös jávorszarvas.

Nos, így kezdődik a film, és ha nem olvassuk el, hogy az isteni George bérgyilkost alakít, akkor azt is gondolhatnánk, hogy szimplán baromállat, akinek a forgatókönyvíró azért adott fegyvert, hogy mindenkit kinyírjon, aztán majd csak lesz valami a sztorival.

Nos, lesz is, bérkilövő kisiparos elhúz Itáliába (mellesleg nem derül ki, hogy mit keresett az acélpengék hazájában, ha csak nem pihenni ment oda), ahol a főnöke (vagy ki) azt tanácsolja, hogy húzzon el egy kisvárosba, és szívódjon fel. Ez azért is remek ötlet, mert ha egy idegen huzamosabb ideig tartózkodik például az 1200 lakosú Őriszentpéteren, akkor egy darab idő után előbb a környező települések, majd az egész megye tudja, hogy valami balfék, totál befordult csodabogár költözött a kisvárosba.

Itt azonban a megfizethetetlen és utolérhetetlen itáliai milliő a lényeg, szóval George alámerül, mint Boross Péter a vendéglátásba, és kap egy újabb megbízást a főnökétől (vagy kitől), fel kell fegyvereznie egy titokzatos hölgyet. Hogy a nevezett, kiváló céllövő leányzó ezt önmagától miért tudja megtenni, nos, az rejtély avagy maga csapda, viszont a teljesen életunt, potenciális öngyilkos- és hullajelölt  Clooney látványosan végigszenvedi a vidéki, talján létformát, illetve a filmből hátralévő egy és negyedórát.

Mondanánk, hogy teljesen felesleges bármilyen bosszúálló kommandót utána küldeni, ugyanis komolyan sanszos, hogy George simán belepusztul az életbe, még a golyóért is kár. Azonban még egy hölgy bukkan fel a színen: látványos medvezsebet (szőrös nyúl) viselő örömlány, és rendszeres, feszkóoldó, fizetett kufircoknak az lesz vége, hogy hősünk (aki bérgyilkos szerelő, vagy ki) és az attraktív lepedőakrobata érzelmileg is összekeverednek, miután egy hosszabban taglalt szexjelenetben GC tudatosította és nyomatékosította, hogy ki az alfahím a kapcsolatban.

A film csendesen poroszkál a végkifejlet fele, amit jól nevelt, Derricken szocializálódott kriminézőként nem lövünk le, legalább annyi öröme legyen a nyájas nézőnek, hogy izguljon, ki a gyilkos, illetőleg ki nem az ebben nyárvégi killer-kiárusításban. Annyit tennénk még hozzá, hogy jók a hegyek, meg a dombra épített, tekervényes olasz városka (bár a folyópart rém gagyi), azért nem ártana valahogyan egyértelműen tudomására hozni a filmbuziknak, hogy tulajdonképpen ki is George Clooney a filmben, miért üldözik a svéd sztyeppén és a talján kapualjakban. Mert abból, hogy nyomja a fekvőket, reszeli a golyókat, és sorozatosan úgy néz ki a fejéből, mint Damu Roland az ítélethirdetés után, rohadtul nem tudjuk kitalálni. Pedig igyekeztünk, esküszünk.

Összefoglalva: őszes halántékú hitman (vagy micsoda) bebuktázza a svéd melót, elhúz Rómába, onnét vidékre telepítik, ettől viszont totál befordul, mielőtt a nézők kollektív öngyilkosságba menekülnének a tömény depresszió láttán, beköszön a szerelem, mert az is kell az ilyen filmekben, aztán jöhet a finálé.
 

Két teljes hétig fetrengett a magyar sportsajtó az Ibrahimovic-szindrómában. Ha valaki nem tudná, Ibrahimovic (neve ellenére) svéd válogatott futballista, széles képernyővel és korlátlan egóval, továbbá sok-sok eurómilliót ér és meg szokta verni a magyar csapatot az utolsó pillanatokba, hogy mi sírva hullhassunk bele a kifent balsorsba.

Szóval, ő a svéd futball Toldi Miklósa, mi vagyunk a szopóágra szorult toportyánok vele szemben, hogy egészen pontosan adjam vissza a szakírók összvéleményét.

A magyar-svéd (szokás szerint: sorsdöntő) meccs előtt minden Ibrahimovicról szólt, ha véletlenül kimaradt volna valamelyik címről, akkor gyorsan lezavartak egy slapajt a körútra, hogy a bedöglött kólaautomatát újjáélesztő Baszkid Géjza hűtőgép-szerelő kisiparostól megérdeklődje, hogy tényleg olyan jó csatár Ibrahimovics, a benga svéd, aki ki szokott babrálni a teljes magyar futballal és hiú hun reményeket vacsorál.

Így kelt és feküdt az ország Ibrával (mert beceneve is van a drága jó északi férfiúnak), valósággal családtag lett, ott ült az asztaloknál, feküdt a kanapén, és néhány kevésbé alfahím férjtől talán meg is érdeklődte, nem lehetne-e megdugni az asszonyt.

Ha igény van rá, vonakodtak némiképp a nem túl maszkulin honfitársak, meg ha muszáj, akkor csak tessék-tessék.

A kollektív szakmai beszarást nem igazán értő nyájas olvasó és júzer remegve várta, hogy legyen már szombat, mert logikai alapon az lehet az utolsó Nagy Ibra Imádat utolsó napja, utána majd retteghetünk hivatalból valamelyik moldáv csodacsatártól, igaz, rövidebb ideig.

A pénteki meccsre aztán kisétált Tom Cruise svéd-balkáni kiadása az Utolsó szamurájból, és abszolút nem emlékeztetett mesehősre, de még futballcsatárra sem, főleg, hogy szaladgált körülötte egy sokkal jobb formában lévő Elmander nevű futballista. Ő viszont valami miatt kívül esett a magyar sportmédia reflektorfényén, nem kapott tizennyolc kolumnát, nem tápláltuk magyar szüzekkel hetekig és nem borultuk elébe, hogy testünkön fusson ki a stadion gyepére.

Ibrahimovic csöndes magányában, társaitól elszigetelve, amolyan önálló egységként téblábolt a magyar kapu előtt, motivációja nem igazán jött ki a basic (alap) tartományból, valahogy zavarta az egész meccs, a háta közepére nem kívánta az egészet. Ilyen hozzáállással csoda lett volna, ha betalál, lelki tunningnak talán oda kellett volna adni neki heti médiatermést, svédre fordítva, hogy a szakírók már a nevétől elvéreztek, és napokig törték a fejüket, hogyan kéne semlegesíteni a magyarok átkát.

A képhez hozzátartozik, hogy az Ibrahimovicra aggatott tulajdonságokat és jelzőket bizonyos Rudolf Gergely csillogtatta a találkozón, aki bohócot csinált az utcai harcos kuverosokból és lelkes spánielekből álló svéd védelemből, és a mezőnybéli cseleitől lépegető északi fenyőfák szaladtak és borultak szanaszét. Amihez az is kellett, hogy végre két csatárral nyomjunk, ne csak egy negyeddel, vagy féllel, mert ugyebár két támadót nehezebb élve boncolni, mint egy szem martaléknak fellökött éket.

Nem fényezném Rudolfot, de ha Ibrának hatost bírt adni a magyar szaksajtó, akkor csatárunk legalább 12-esre játszott. Tudom, hogy tízig tart a skála, de kettőt-hármat vezeklésként rádobhatnak, amiért jó magyar szokás szerint térdre zúgtak a jól marketingelt külföldi nagyság előtt, és már előzetesen leecsetelték torkukat a svéd legnemesebb szervével.

(Tényleg zárójel: valaki magyarázza el, mi is pontosan a tervünk a második hely megszerzésére? Addig oké, hogy kedden muszáj győzni a moldávok ellen és kötelező finn(ugor) testvéreinket feltrancsírozni, de ezek együttállása esetén is még mindig csak 21 pontunk lesz. Ráadásul a svédek is 15-ről indulnak és mennek San Marinóba, meg a finnekhez, majd fogadják a hollandokat.)
 

Az omlósz a hülyegyerek ibolyántúli kategóriája, maga a testet öltött, tátott és pállott szájú, igazi böszme. Teljesen mindegy, hogy egyedül, vagy falkában jár, ez a típus bármit képes fizikailag és mentálisan tönkre tenni.

 

Ő az, aki az ötcsillagos szálloda uszodájában a kövezeten hanyatt fekve szörfözve (magát két lábbal hajtva előre) ordítva követeli idegileg porrá zúzott anyjától, hogy azonnal vigye fel a csúszda tetejére, majd odafenn újabb hisztirohamot kap, amiért túl magasra jöttek fel. Melósokat szeretne a helyszínre, de rögvest, akik acélvágóval megkurtítják az állványzatot, és omlószbaráttá alakítják a berendezést, mivel azonban agyának befogadóképessége véges, felteszi egyetlen ismert programját, a fülsértő vonyítást.

Csúszás közben naná, hogy beszorul valamelyik kanyarba, ott is visít, mint szerelőaknába zuhant vadmalac, majd amikor végre vizet ér, tuti, hogy még négyen a nyakába potyognak, amiért ismét vernyákolhat, mielőtt U96-os tengeralattjáróként a medence aljára süllyed, a teljes személyzet őszinte örömére és legnagyobb rémületére.

Omlósz amúgy bárhol tenyészhet, ugyanis a Föld népességének jelentős hányada képes önerőből omlószt nevelni bármelyik, amúgy teljesen normálisnak indult kölyökből.

Az úgy esett, hogy a kertbéli diófa befejezve aktív és földi pályafutását, átlépett más dimenziókba, avagy az örökké zöld mezőkre. Ahol nincsen más, mint permanens tavasz és az ott tartózkodó növényeknek folyamatosan Mozart-muzsika szól, amiről tudvalévő, hogy jót tesz a léleknek, meg az anyagcserének, vagyis a fontos dolgoknak.

112-vel hasítunk a négysávos 86-os főútvonalon Győr irányába, ahogy azt Ipkovich ex-polgármester és ex-miniszteri biztos megígérte, hogy 2010-re már autóút köti össze Savaria és Arrabona városát.

Köti is, csak nem mindenhol.

Elhaladunk azon váti felüljáró alatt, hogy Szombathely volt első embere szerény személyünket megtalicskáztatta egy avatásnak nevezett valamin, ahol egészen pontosan 1,2 kilométert átadtak a cirka 110-ből.

Mindegy, bekucorodtunk a taligába anno, mert hátha lesz egy kis hype, meg publicity, aminek következtében a sztrádaépítés felgyorsul, mint kiégetett guminyúl a műjégen.

De nem így mennek a dolgok, akár a szomáliai űrsiklóra is felszállhattunk volna, akkor sem lett volna kész a négy sáv teljesen, a használható része cirka 15 kilométer, a többi hol 30-as, hol 70-es táblaerdő, permanens balti kamionsor és egybefüggő gödörréteg.

De most már a fidesznyikek édes nénikéjét lehet ekézni, mivel a Vát-Szeleste szakasz kivételével az M86-os valami úgy áll, mint annak idején a szocializmus: az építésének nekiálltak, de sohasem fejezték be, mert mire végeztek volna, arra meg is döglött.

Ilyesformán túl jó a helyzet, mint tudjuk, fogytán a kőolaj, tehát mire vasi ember sztrádára hajthat kedvelt városa határában, arra már napelemes lovas kocsik lesznek divatban, szállítást léghajók végzik, és IV. (Igazságos és Jóságos) Győző lesz a király.

Ezért is élvezzük a száguldást, meg aztán itthon minimum 120, Ausztriában 60 kilométert kell autózni egy minimális sztrádaélményért, de megéri, mert a vasi utak közmondásosan kanyargósak és/vagy szétszakadtak. (Ezért van még mindig hűvazze-fíling a sógoroknál: negyedóra után esik le, hogy jé, csönd van, nem hupog és csattog, hanem surrog a kerék.)

Ott tartottunk, hogy az M86-os épülget helyenként, Vasban most nem annyira, ifjú szocialisták el is nevezték Stonehenge-nek a félkész völgyhídat, ami tényleg pár betonoszlop a semmiben. Arra már nem futotta a szellemi potenciálból, hogy rámutassanak, hogy a viadukthoz nem árt völgy, meg magaslat is. Nos, mindkettőből erős hiány mutatkozik az elhagyott építési területen, lévén Szombathely keleti fele merő egy síkföld. De hát az M6-os példája óta tudjuk, alagúthoz sem kell hegy, legfeljebb a hülye svájci fúrómesternek, aki zavartan keresgéli a löszdomb mögött a magashegységet.

Csornán átküzdjük magunkat pár vonat alatt, majd a 85-ös főútvonalon kevésbé hasítva konstatáljuk, hogy itt is épülget a négysávos autóútból ez meg az. Rábapatona előtt egészen jó állapotban van a Szombathely fele tartó sztráda, szívünkben öröm árad szét, igen, 70 évesen, első elektromos gépjárművünkkel itt suhanunk majd és még tizenöt évünk lesz a nyugdíjig, mindig is így képzeltük el öregkorunkat.

Aztán az úttal párhuzamos leendő autobahn egyszer csak véget ér egy boldogtalannak tetsző répaföldben, azonban egy különös építmény emelkedik ki a kisalföldi síkságból.

Halomsírnak nézzük, aztán földvárat sejtünk benne, mert történésznek készültünk, csak később lettünk médiamunkások, van ilyen. Mindenesetre földkupac, de jó nagy, sok autó kering a tetején.

Ebből rá is jövünk: ez a leendő rábapatonai körforgalom, a sztrádáról (ami a szomorú répák között végződik ott) ezen keresztül lehet lehajtani majd – addig is beleépítették a 85-ös főútba, hadd szokták a népek a rendeltetésszerű használatot.

Annyira megtetszik, hogy megyünk benne három teljes kört, néhány idegesebb kamionsofőr a másodiknál RPG-ket és AK-47-eseket emelget ránk, mutatós a két irányban feltorlódott sor, ezért aztán bevállaljuk az atrocitásokat is.

Aztán kihajtunk, és elmerengünk azon, hogy Szombathelyt akkor éri el majd az autópálya, ha néhány zászlóalj osztrák határrendész ittas állapotban megszállja és annektálja a várost, aztán  rögtön megkezdik kiépíteni a tisztességes megközelítési útvonalat. De rájövünk, hogy mindez merő utópia, ennyire a sógorok sem hülyék, tehát marad az álmodozás, politikusaink kidumája és megmagyarázása.

Kár, hogy utóbbiakból nem lehet sztrádát építeni, mert akkor már két nyolcsávos lenne a Szombathely-Győr szakasz, emeletes kivitelben, mi pedig boldogan ingáznánk rajta egy elektromos talicskán, mert az jó buli.
 

Biztosan van valami hátborzongatóan gyönyörűséges abban, hogy az állam folyamatosan figyelmeztetheti a polgárait. Például arra, hogy ti népek, észnél legyetek a korhatáros tévéadásoknál, mert esetleg az ifjúság valami olyasmit tudhat meg a televízióból, amit nem tud lebányászni az internetről.

Hogy milyen mélyen gyökeredzik ez a központi ingerencia a pórok egrecíroztatására és szemmel tartására, arra lennének tippjeim, mindenesetre a népesség bizonyos hányadában erőteljes igény mutatkozik arra, hogy központi észosztásban részesüljön, mert az bizonyosan jó és némiképp egyszerűsíti az életet. Nem kell például több nyelven olvasni, lehet mellőzni a gondolkodást, elég ha ötven-nyolcvan instant mondatot feloldunk bögre vizekben, és máris társalgásképesek leszünk bármilyen témában.

Egy másik halmaz ezzel szemben csalánkiütést kap mindenféle felsőbb utasításrendszertől, mivel ezen szisztémák haszna az elmúlt években valahogyan nem szivárgott át az istenadta népességhez. 

Emiatt amikor a Balatoni retro című tévéműsorban meglátja az ifjú Demjén Rózsit egy gitárral a kézben, mellette pedig egy sárga karikában hatos számot észlel, akkor okkal gyanakszik arra, hogy a művész látványa valószínűleg komoly csapást jelenthet az óvodáskorú népességre, azért ez az óvatosság.

Jobban megnézve, az énekes korai, 1.0-ás, vagy a béta verziója annyira nem szörnyű, sőt, ha egy manapság kedvelt, sörétes puskával, LSD-mámorban megfestett, enyhén véres ÚTE-Fradi (lila-zöld) rajzfilmfigurárával vetjük össze, akkor az énekes-gitáros polgárilag és politikailag teljes korrekt, mi több, rendben van.

Ráadásul sem a klipben, sem dokumentumfilmben nem verekszenek, igaz, néhány művésznő kelleténél többet enged láttatni önmagából, továbbá a strandon rendszeresen feltűnnek galaktikus méretű sörhasak, de ez a maximum, a bácsik csúnyák kissé, mivel egy idomtalan görbülettel kezdődnek, ellentétben Brad Pittel, aki edzett svéd acélból készült sakktáblát visel hastájékon.

Akkor mi a rézgálicos, rügyvekes frászkarikát keres ott az a hatos karika?

Mit tudom én, szokta írni tanult kollégám, aki mesterien vázolta az olvasónak a problémát, majd pediglen mogyorón ragadta a problémát, és feltette neki a kérdést, te meg hogyan hogyan keletkeztél, mire, a gebasz általában sűrűn hallgatott, mesterem pedig rendszerint ezzel a fordulattal vágta ki magát önnön csapdájából.

Mivel akkor még nem volt internet, most viszont van, hát előbányásztam a hatos karika rejtelmeit, by Médiatanács. Jó szórakozást hozzá, közben pedig Rózsi nyomja, tövig a Balatonban. (Ez még 12-es besorolású verzió)

Az új médiatörvény hatályba lépésével módosultak a kiskorúak védelmére vonatkozó rendelkezések. A korábbi klasszifikációs rendszerhez képest az új törvény idén január elsejével bevezetett egy új korhatári kategóriát – az ún. "hat éven aluli nézők számára nem ajánlott" besorolást. A Médiatanács ajánlást dolgoz ki a kiskorúak védelmét szolgáló korhatár-besorolási rendszerre, amely kapcsán civil és szakmai szervezetekkel egyeztetett.

A törvény a korhatár-kategóriák rendszerével is igyekszik biztosítani, hogy a megfelelő időben a megfelelő tartalom legyen elérhető az adott korosztály számára. A korhatár-besorolások emellett a szülők számára is lényeges támpontot jelentenek gyermekeik tévézési szokásainak kialakításában, és az életkor szempontjából kritikus tartalmak hatékony kiszűrésében. 

Az új korhatár-kategória célja, hogy megóvja a fiatalabb, érzékenyebb korosztályt a félelemkeltő és erőszakos médiatartalmaktól. Az ilyen tartalmakat a médiaszolgáltató köteles a II. kategóriába sorolni és azt feltüntetni a képernyőn. Az új kategória bevezetésére azért volt szükség, mert a 12 éven aluliak fejlődés-lélektani szempontból nem alkotnak homogén korosztályt, és ezt a tényt a korábbi klasszifikációs rendszer "tizenkettes karikája" nem vette figyelembe. 
   
A Médiatanács külső szakértők bevonásával megkezdte a klasszifikációs ajánlás-tervezet kidolgozását, amelyben a hatályos korhatár-besorolási rendszer új elemeként megjelenő "6-os korhatár-kategória" is helyet kap.