Ám előtte még az egyik utolsó termése a kert kellően nedves szegletében gyökeret vert és rohamos fejlődésnek indult, mintegy megmutatva, hogy semmi sincsen egészen úgy, előfordul, hogy a vége az eleje, mint azt a Tankcsapda óta, meg hasonló források óta tudjuk.

 

A csemete fel is sarjadt, cirka olyan méter körülire, úgy látszott, hogy méltó utód lészen, ennek pedig különösen örültünk, hiszen a diófákról tudvalévő, hogy általában nagy idők tanúi, hacsak valami különösen bárdolatlan tuskó emberegyed időnek előtte, bele nem avatkozik mindebbe egy KGST-piacon frissen faszolt Stihl-motorfűrész replikával.

 

Szóval, akinek ilyen fája akad, az vigyáz rá, óvja, botokkal, deszkákkal támogatja, tángálja, féregtől, vésztől lehetőség szerint óvja, fejszét nem fog rá, mert körülbelül olyan, mintha magát meg őseit vagdosná héjazó szekercékkel és más eszközökkel. Mint ugyebár említettem az ilyen fák valahogyan nem csak a földbe, hanem az időbe is belegyökereznek, onnét kiszaggatni csak látszólag egyszerű cselekedet.

 

Hanem hát egy dologgal nem lett számolva miközben mindenféle gondolatok közepette szépen cseperedett az ifjú reménység, a kutyával. Merthogy a fa és a kutyakölyök ugyanazt a pályát járta be, az ebek égbéli bekötéseiről most nem értekeznék, az egy hosszabb dolgozat tárgya. 

 

Aki már tett szert német juhászkutyára, az bizonyára tudja, hogy a jószág ifjonti hónapjaiban nem való kertbe, mivel a séferhund illetve garten azok egymást kizáró fogalmak, pontosabban szinte kizárt, hogy az utóbbit ugyanígy lehessen hívni az előbbi szorgos tevékenysége nyomán.

 

A németek juhásza megfelelő feladatok híján ugyanis úgy viselkedik, mint egy páncélos hadosztály: ha nem kap parancsot városok elfoglalására, csibészelésre és más hasznos foglalatosságokra, akkor keres magának. És úgy körülbelül másfél méter magasságig talál is: ami mozog, inog, csapkod, billeg, lóg, laffog, kalimpál, kepesztet vagy egyszerűen csak van, azt a kutya elkapja, megrágja, megízleli, szétszedi, elássa, tanulmányozza, legózza és felaprítja.

 

Nincs mit szépíteni, szőrös és szisztematikus zárótűz háromszáz négyzetméterre, utána jöhetnek a gyalogos hadak, élőerővel, ellenállóval nem találkoznak, ami zöld, az fekszik, ami állat volt, az kinyírva, vagy táborba zárva.

 

Így került bele a méteres, éppen burjánzó kicsi fa a szórásba, egy délután körülbelül harminc centis, gondosan lerágott csont maradt belőle, helyes kis fognyomokkal a maradék törzsön.

Shit, fakk, öregisten, német állattenyésztés egy életre elátkozva, francnak kellett olyan kutyát kitalálni, amelyik kártékonyabb mint David Haselnuss és hülyébb, mint egy Gottschalk-tévéshow.

 

Szóval, fácska halva van, utoljára Sztálingrádban tudtak ilyen német rohamot túlélni, az meg ugye nem most volt, de hát az emberben feltámad a rózsakeresztes lovag, nem lehet, hogy nincsen remény, olyan nem létezik, tehát valahogyan meg kell menteni.

 

Mivel kertészeti és agrárismereteket történelem szakon vajmi keveset oktattak, azt is felszínesen, így maradt a hit, hogy a fa igenis él, ki kell emelni a helyéről, el kell menekíteni a szülői házhoz, ott majd jól magához tér – szakértők innét kezdve ne is olvassák, mert nekik nyilvánvaló horror jön.

 

Projekteken dolgozó embernek egyébként semmiféle feladat nem akadály, először kitűzzük a célokat, humánerőforrást (mi magunk) és eszközöket rendelünk hozzá (két kéz, némi kerti szerszám), stratégiát dolgozunk ki (körbe ássuk, gyökereket nem sértünk), megvizsgáljuk a lehetséges veszélyeket és előnyöket (elbaltázzuk illetve nem érzünk lelkiismeret-furdalást, amiért meg sem próbáltuk), időpontokat tűzünk ki (most) – ezt egyébként timingolásnak szokás hívni manapság.

 

Ha valakinek feltűnne, hogy hol van itt a szükséges és megfelelő szakismeret, nos, azt lelkesedéssel pótoljuk, illetve menetközben edukáljuk önmagunkat a legkiválóbb eredmény elérése érdekében.

 

Mint tudjuk, az egyszerű és rövidre tervezett munkáknál általában elég hamar beüt a gebasz. Itt olyan fél méter mélyen jelentkezett, ugyanis a megfelelő tudás híján nem ártott volna megnézni a neten, hogy egy ilyen csenevésznek látszó kezdemény fölfele is nő rendesen, de az semmi a lefele hatoláshoz képest.

 

Az oldalsó szálakat sikerült egészen jól, átvágás nélkül, azonban a középső, a vaskos gyökér úgy festett, mintha egészen Tongáig zúgott volna alá, földkérgen és magon átverekedve magát. Nem volt mit tenni, szerszám nem segíthetett, maradt a puszta kéz, nehogy szakadjon, sérüljön az életet adó erezet.

 

A kutya ezalatt érdeklődve leste, hogy vajon mi szállhatta meg az egyik gazdát, amiért teljesen úgy viselkedik, mint a négylábúak, nevezetesen kapar, egyfolytában morog – na meg néha oldalra dől, hogy bassza meg, nehéz dolog megmenteni valakit, aki nem is akarja.

 

Az időráfordítás simán megduplázódott, az eszközhasználat kiesett, a stratégiát éppúgy ki lehetett hajítani, mint általában, a swot-analízist pedig legszívesebben felhelyeztük volna egy kenneltulajdonosba, mert ugye a német juhász csak azt tette, amit beleprogramoztak.

 

Tíz perc helyett egy óra alatt sikerült előkaparni az összes gyökeret, olyan méter körüli lehetett, és nagyon viccesen hatott a visszarágott törzzsel, nagyjából nulla egész öttized százalék esélyt adtunk neki, mivel nem elég, hogy elfogyasztották kevésbé fás szárú részeit, még ki is cibálták a helyéről.

 

Ehhez képest tiszta happy end lett a vége: az új helyen életre kelt, a törzse ugyan őrzi, hogy vissza kellett vágni, de helyette több hajtása is megeredt, most nyáron már hetykén viseli magát az új és újabb ágakkal. Csak akkor húzza kicsit összébb magát, ha megjelenik a környékén a szülői ház német juhásza, de ez már kinőtte a pergőtűz korszakát, mindenesetre a fa valamiért nem igazán kedveli, szerintem jól be is mutat neki. Az otthoni kutya is megokosodott, a kert ismét kert, a projekt lezárult, most már tudjuk, hogy kicsit lehetetlen volt, de valljuk, ami jó és összejön, az mind ilyen.