Két teljes hétig fetrengett a magyar sportsajtó az Ibrahimovic-szindrómában. Ha valaki nem tudná, Ibrahimovic (neve ellenére) svéd válogatott futballista, széles képernyővel és korlátlan egóval, továbbá sok-sok eurómilliót ér és meg szokta verni a magyar csapatot az utolsó pillanatokba, hogy mi sírva hullhassunk bele a kifent balsorsba.

Szóval, ő a svéd futball Toldi Miklósa, mi vagyunk a szopóágra szorult toportyánok vele szemben, hogy egészen pontosan adjam vissza a szakírók összvéleményét.

A magyar-svéd (szokás szerint: sorsdöntő) meccs előtt minden Ibrahimovicról szólt, ha véletlenül kimaradt volna valamelyik címről, akkor gyorsan lezavartak egy slapajt a körútra, hogy a bedöglött kólaautomatát újjáélesztő Baszkid Géjza hűtőgép-szerelő kisiparostól megérdeklődje, hogy tényleg olyan jó csatár Ibrahimovics, a benga svéd, aki ki szokott babrálni a teljes magyar futballal és hiú hun reményeket vacsorál.

Így kelt és feküdt az ország Ibrával (mert beceneve is van a drága jó északi férfiúnak), valósággal családtag lett, ott ült az asztaloknál, feküdt a kanapén, és néhány kevésbé alfahím férjtől talán meg is érdeklődte, nem lehetne-e megdugni az asszonyt.

Ha igény van rá, vonakodtak némiképp a nem túl maszkulin honfitársak, meg ha muszáj, akkor csak tessék-tessék.

A kollektív szakmai beszarást nem igazán értő nyájas olvasó és júzer remegve várta, hogy legyen már szombat, mert logikai alapon az lehet az utolsó Nagy Ibra Imádat utolsó napja, utána majd retteghetünk hivatalból valamelyik moldáv csodacsatártól, igaz, rövidebb ideig.

A pénteki meccsre aztán kisétált Tom Cruise svéd-balkáni kiadása az Utolsó szamurájból, és abszolút nem emlékeztetett mesehősre, de még futballcsatárra sem, főleg, hogy szaladgált körülötte egy sokkal jobb formában lévő Elmander nevű futballista. Ő viszont valami miatt kívül esett a magyar sportmédia reflektorfényén, nem kapott tizennyolc kolumnát, nem tápláltuk magyar szüzekkel hetekig és nem borultuk elébe, hogy testünkön fusson ki a stadion gyepére.

Ibrahimovic csöndes magányában, társaitól elszigetelve, amolyan önálló egységként téblábolt a magyar kapu előtt, motivációja nem igazán jött ki a basic (alap) tartományból, valahogy zavarta az egész meccs, a háta közepére nem kívánta az egészet. Ilyen hozzáállással csoda lett volna, ha betalál, lelki tunningnak talán oda kellett volna adni neki heti médiatermést, svédre fordítva, hogy a szakírók már a nevétől elvéreztek, és napokig törték a fejüket, hogyan kéne semlegesíteni a magyarok átkát.

A képhez hozzátartozik, hogy az Ibrahimovicra aggatott tulajdonságokat és jelzőket bizonyos Rudolf Gergely csillogtatta a találkozón, aki bohócot csinált az utcai harcos kuverosokból és lelkes spánielekből álló svéd védelemből, és a mezőnybéli cseleitől lépegető északi fenyőfák szaladtak és borultak szanaszét. Amihez az is kellett, hogy végre két csatárral nyomjunk, ne csak egy negyeddel, vagy féllel, mert ugyebár két támadót nehezebb élve boncolni, mint egy szem martaléknak fellökött éket.

Nem fényezném Rudolfot, de ha Ibrának hatost bírt adni a magyar szaksajtó, akkor csatárunk legalább 12-esre játszott. Tudom, hogy tízig tart a skála, de kettőt-hármat vezeklésként rádobhatnak, amiért jó magyar szokás szerint térdre zúgtak a jól marketingelt külföldi nagyság előtt, és már előzetesen leecsetelték torkukat a svéd legnemesebb szervével.

(Tényleg zárójel: valaki magyarázza el, mi is pontosan a tervünk a második hely megszerzésére? Addig oké, hogy kedden muszáj győzni a moldávok ellen és kötelező finn(ugor) testvéreinket feltrancsírozni, de ezek együttállása esetén is még mindig csak 21 pontunk lesz. Ráadásul a svédek is 15-ről indulnak és mennek San Marinóba, meg a finnekhez, majd fogadják a hollandokat.)